Ha a fiú nem fogadott szót, anyja hangosan elismételte, amit kért. Ha felszólítására sem teljesítette, fenyegető arcot vágott, és még jobban megemelte a hangját, ezúttal azonban a gyerek is élesen válaszolt, miért mindig az ő dolga a szemétlevivés.
Anyja rászegezte a tekintetét. Nem tűrt ellentmondást és hangos szót. A családban munkamegosztás van, ezt már megbeszélték, nem nyit új vitát. A fiú azonban megmakacsolta magát. Miért mindig olyan feladatokat bíznak rá, mint ez vagy a cipőpucolás.
Az asszony válasz helyett rákiabált, és amikor a fiú továbbra is késlekedett, megfenyegette, hogy elmondja az apjának, mit csinál.
Ez sem hatotta meg a fiút, visszavágott, hogy nem rabszolga, és inkább máshol lakna, ha így bánnak vele.
Anyja erre dühösen kirántotta a szemetesvödröt a mosogató alól, kiviharzott az előszobába, hogy levigye a kukákhoz, és becsapta maga mögött az ajtót. Később, még a délután folyamán, ha a fiú újra szólt hozzá, egyszerűen úgy tett, mintha nem hallaná. Az hiába próbálkozott, nem válaszolt neki.
A fiú először nem tudta mire vélni a némaságot. Várt egy kicsit, majd újra tett egy kísérletet. Természetes hangon próbálta megszólítani, gondolván, hogy már elpárolgott a mérge, majd amikor nem kapott választ, türelmetlenül, hangosabban beszélt.
Anyja azonban továbbra sem felelt. Mintha megsüketült volna, vagy nem érnének el tudatáig a szavak. A fiú elbizonytalanodott.
Hiába szól hozzá, levegőnek nézi. Mert ő nem beszélhet így. Nem kiabálhat. Nem is emelheti fel a hangját. Büntetésből néz át rajta, mintha nem volna. Máskor, ha haragudott, legfeljebb leordította, hogy kérjen bocsánatot, ő morgott valamit, és a vita abbamaradt. Ilyen sokáig azonban még sosem tartott a csend. Olyan hideg a tekintete, hogy szinte megfagyasztja, ahogy átnéz rajta.
Hirtelen mintha tényleg nem lenne. Mintha levegő volna. Dermesztő.
Elszorult a torka, de sírni nem tudott, mert azt már megtanították, hogy nem sírhat. Nagy levegőt vesz, parancsolt rá régebben az anyja emelt hangon, amikor a sírástól szaggatottan nyeldekelt. Egy nagyfiú már nem sír, nem hüppög, nagy levegő!
Nagyokat nyelt, nyelte a dühét, hátha egyszer elfogy, de ez a valami, ez a semmi szorította most a torkát meg a mellét, mert ez a mostani csend nem akart véget érni. Rá sem nézett, hiába kerülgette. Bement a szobájába, némán ült az íróasztalánál, képtelen volt figyelni, olvasni, csak tologatta a könyveit és a füzeteit erre-arra. Aztán nem mozdult egy ideig, várta, hátha elmúlik, hátha beszól az anyja, hogy vége, kijöhet, újra látja, újra beszél vele, de nem jött.
Nem bírta tovább, kiment hozzá.
Anyu, itt vagyok, miért csinálsz úgy, mintha nem lennék? Figyelj már ide, hallod! Nem vagyok levegő, látod, hallod?
Integetett is a kezével, hátha észreveszi, de anyja átnézett rajta, úgy tett, mintha nem látná, mintha tényleg eltűnt volna. A fiú tehetetlenül állt, várt, hogy észrevegye. Minthogy nem történt semmi, leverten visszament a szobájába.
Ilyen súlyos még soha nem volt a helyzet. Nyitva hagyta az ajtót, hátha szól hozzá. Nem tudta, mit tehetne, és mi lesz, ha hazajön az apja. Félt tőle. Kétségbeesetten állt fel az íróasztalától, nem volt nyugta egy helyben. Kifelé indult, de az ajtónál megtorpant, visszafordult. Nincs értelme most újra próbálkozni. Azt sem tudta, megbocsájtanak-e neki valaha, és azt sem, hogy mi lesz addig, mert így semmi másra nem képes koncentrálni. Fel-alá járkált a szobájában, tétován állt a könyvei és a játékai előtt, hallgatózott, nem szűrődik-e be odakintről valami biztató. Tehetetlenül várta, hogy múljon az idő, leteljen a büntetés.
Anyja még akkor is levegőnek nézte, amikor apja hazaért a munkából, és elésietett, hátha mégis szólnak hozzá, vagy legalább hallja, mi történik.
Nem zavarták el, előtte beszéltek róla. Anyja elmondta az apjának, mi történt, ő próbált közbeszólni, de nem hagyták. Apja szigorúan nézett, a fiú tartott a folytatástól, mert néha kiabált is vele. De most ketten nézték levegőnek, miközben egymással beszéltek, amikor pedig ő próbált hozzájuk közeledni, hogy vegyék észre, akkor úgy tettek, mintha tényleg nem lenne ott.
Te hallottál valamit?, kérdezte az egyik, mire a másik azt felelte:
Nem, én nem hallottam semmit.
És tovább beszélgettek. És hiába szólalt meg, nem válaszoltak, csak egymásnak. A fiú kétségbeesett, amikor anyja arról is beszámolt az apjának, hogy azt mondta, elköltözne. Tagadhatatlan, fájdalmat akart okozni a veszekedés hevében, megmutatni, hogy máshol jobban érezné magát, valahol, ahol nem mindig csak tanítani akarják, utasítani, ellenőrizni és számon kérni. Csak azt mondta, ami az igazság, és neki eddig úgy tanították, itthon mindig igazat kell mondania, de most rettegett, hogy nem lesz választása, és tényleg menni kényszerül.
Nem beszéltek hozzá, rá se néztek, hiába ólálkodott körülöttük. Mert ők mindig tartották magukat ahhoz, amit mondtak. Hallani sem akarják, de legalábbis úgy tesznek, mint akik nem hallják. Enni ugyan adtak neki, de vacsora közben sem szóltak hozzá, csak egymáshoz, hiába figyelt és szólalt meg néha, halkan, tisztelettudóan, majd kétségbe esve jelezni próbálva, hogy ott van, hogy velük van, hogy van, mert újra csak azt mondták:
Te hallottál valamit? Mert én nem.
A fiú sírással küszködött, de úgy érezte, nem adhatja jelét, mert még rosszabb történhet. Csak járkált a lakásban vacsora után, ment utánuk az asztalt leszedve a konyhába, vitte a tányérokat és az evőeszközöket, hogy időnként szem előtt legyen, ugyanabban a légtérben, ahol ők, lássák, hogy igenis létezik, nem levegő, de elutasították a segítségét, és egy intéssel a szobájába parancsolták.
Az iskolában is előfordult olykor, hogy kiközösítették. Ha odalépett másokhoz, elhallgattak, és addig nem beszéltek, amíg arrébb nem állt. Most itthon is ugyanez történt.
Bénultan a szobájába ment megint. Próbálta elfoglalni magát, de így nem tudott sem játszani, sem olvasni. Szédült, mintha a semmiben lebegne, fojtogatta az érzés, de tudta, hiába is mondaná nekik, úgy tesznek, mintha meg sem hallanák. Ez rosszabb volt, mint bármi, amit eddig átélt, mert akkor tudta, mi fáj, most pedig minden, az egész testében érzi.
Apja beszólt, hogy feküdjön le aludni, de amikor kapva kapott az alkalmon, és szólni próbált hozzá, már nem válaszolt. Máskor az anyja szokott bejönni jó éjszakát kívánni, de most nem jött. Levetkőzött, felvette a pizsamáját, indult fogat mosni, de egy pillanatra sem szűnt a kínzó fájdalom. Nemcsak a szavaik hiányoztak, a figyelmük, hanem mintha ő maga semmisült volna meg.
Beköszönt, de nem köszöntek vissza.
Lefeküdt, próbált mindent úgy tenni, mint más estéken, de hiába vette kezébe a könyvet, amit előző nap kezdett el, nem volt türelme olvasni. Nem kötötte le a figyelmét, nem mulasztotta el a levertségét és a nyugtalanságát. Gyomra továbbra is görcsölt, a fájdalom ólmos súlyával húzta sötétjébe minden gondolatát. Hiába oltotta le a villanyt, húzta fejére a takarót, hogy érezze a melegségét, a simogatását, érezze, hogy még érez, még él, most ez sem esett jól. Az anyag érintése zavarta, és mintha a teste is idegen lenne, ólomnehéz minden tagja. Hiába próbált álomba menekülni, nem tudott elaludni, és nem tudott másra gondolni, mint hogy ha nem beszélnek hozzá, akkor tényleg olyan, mintha nem is lenne. Behunyta a szemét, de ahogy süllyedni kezdett volna a sötétségbe, ki kellett nyitnia. Ha már ő sem fog tudni magáról, ők pedig nem akarnak tudni róla, megsemmisül. Mintha valami nagy üresség, rettentő szakadék vette volna körül, a szélén egyensúlyozott. Riasztóan mély, őrjítő feketeség, már nemcsak maga körül érezte, hanem önmagában is. Így nem lehet aludni, képtelenség, nem engedheti el magát, mert belezuhan. Vissza kellett fojtania a levegőt és összpontosítania, mert bármelyik pillanatban beleszédülhetett volna. Egy pillanatra megint behunyta a szemét, de zuhanni kezdett, a takaró szélébe kapaszkodott, görcsösen szorította. Nyitva kell tartania a szemét. Figyelte magát, be ne csukódjon a szempillája, mert rettegett az ürességtől és a zuhanástól, és közben beszélt, csak beszélt magában, ha már más nem volt, akinek mondhatta volna, szavakba kapaszkodott, hogy ne legyen teljesen egyedül, hogy el ne aludjon, hogy alá ne zuhanjon, hogy érezze, még él.
Mintha sűrű köd vette volna körül. Átölelte magát, belecsípett a karjába, hogy fájjon, de mintha mégsem érezné eléggé, pofozni kezdte a saját arcát.
Nem vagyok levegő, nem vagyok levegő, ismételgette, de tudta, csak akkor lenne így, ha szólnának hozzá.
Dühével küszködve belerázkódott a felismerésbe. Az élet előbbre való, mint az igazság, mert ha nincs élet, akkor az igazságnak sincs jelentősége. Végül mezítláb csattogott végig a parkettán, beoldalgott szülei hálószobájába, és bocsánatot kért.
(Megjelent az Alföld 2025/1-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások